4. rész

Kialvatlanul ébredtem, és ami azt illeti nagyon is utáltam ezt az érzést. A gondolataim kismillió helyre szaladtak egyszerre, a végtagjaim elgémberedtek a kedvem pedig valahol a mínusz ötven környékén lengedezett a mélyben. Így igazán nem volt csodaszámba vehető, hogy csak botorkálva jutottam ki a konyhába ahol hálát adtam az égnek az előttem heverő kávéért és finom péksütikért, hogy a pár szem eperről már ne is beszéljek.

Nagymamám mindig is szeretett mosolyt csalni az arcomra, még akkor is ha tökéletesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Nem éreztem magam biztonságban. Attól tartottam, csak veszélyt hozok az utolsó élő ember fejére aki még a családtagomnak mondja magát. Ezt pedig nem akartam. Pontosan ezért nem szerettem volna ide jönni. Mégis megtettem, így a kérdés már csak az, hogy vajon meddig maradok.

- Jó reggelt – lépett be a konyhába nagymamám mire azonnal felpattantam és kivettem a kezéből a nehéznek tűnő szatyrokat – hogy aludtál, kis drágám?

- Nem túl jól – vallottam be – azt hiszem hiányzik a saját ágyam és a megszokott dolgaim!

- Oh, hamar be fogsz illeszkedni, ígérem! Gondolom az a fiú is segít majd ebben...

- Milyen fiú? - Vontam fel szemöldököm kíváncsian.

- Ugyan, Destiny! Mire jó ez? Nagyon jóképű fiatalembernek tűnik, elmész vele?

- Zayn? Honnan tudsz te róla?

- Egy nagymamának ez a dolga, drágám! - Nevetett fel és azzal a lendülettel már ott sem volt. Összezavarodva néztem utána még pár percig de aztán kénytelen voltam rájönni, hogy így csak még jobban meg fog fájdulni a fejem, szóval inkább ráhagytam. Már amennyire tudtam. Helyette inkább gyorsan megreggeliztem, elvégeztem a reggeli dolgaim és valami elfoglaltság után néztem a házban. Tudom, hogy körbejárhattam volna újra a környéket de jobb szerettem volna ma inkább begubózni és pihenni egy kicsit.

Bár megjegyzem tényleg nem értem honnan ez a nagyfokú fáradtság. Végül aztán az egyik könyvespolc előtt kötöttem ki. Szerettem olvasni, igazából elég sokat olvasok, régebben pedig el nem tudtam volna képzelni egy napomat, hogy ne böngésszek egy kicsit az irodalom rejtelmeiben. Pontosan ezért emeltem le néhány ősréginek tűnő darabot és evickéltem ki a teraszra velük. Kényelembe helyezkedtem és válogatni kezdtem.

A nagyinak nem volt túl jó ízlése.

Egyik könyvet tettem félre a másik után, belebotlottam néhány receptkönyvbe is, mígnem egy ütött-kopott valószínűleg sokat forgatott fekete bőrkötésű könyv nem került a kezembe.

- A végzet hírnökei – olvastam fel félhangosan majd kinyitottam azt és egy hosszú, régire nyúló listával, egész pontosan családfával találtam szembe magam.

- Nem túl kellemes délelőtti olvasmány - ült le mellém nagymamám, mire felpillantottam rá a sorokból.

- Mi ez? Ha jól látom, itt van a mi nevünk is – böktem majdnem a lista aljára – ezt te írtad bele?

Erre elmosolyodott és megrázta a fejét.

- A családfa saját magát írja, aranyom ugyanis ez jórészt a mi történetünk, pontosabban az olyanoké, mint te és azoké akiket védelmeztek egész életükben!

- Egy banshee a családját védi mindig, nagyi! - Szaladt össze szemöldököm – nem?

- De mit jelent igazából a család? - Kérdezett vissza – igen, elolvashatod, hogy Írország és Skócia nemes családjainak voltak védelmezői, de a történet mint minden más egy bizonyos ponton megszakad! Ahogy a család is megszokott! De a család nem csak a vér ugyebár!

Továbbra sem értettem mit mond, ezt nyilván látta is rajtam, mert tovább beszélt.

- Nem gondolod, hogy lesz majd esetleg valaki olyan az életedben akiért mindent feladtál, és bármi lennél, csakhogy biztonságban tudhasd?

- Nem tudom – válaszoltam csendesen pár perc csend után – nem igazán vagyok az a nagy romantikus tiniregényesen szerelembeesős típus!

- Hát persze – mosolyodott el – de ez még nem jelenti azt, hogy az élet vagy a sors figyelembe is veszi majd ezt a tulajdonságodat!

Rám kacsintott aztán szépen felállt mellőlem és bement a házba.

Igen. Azt hiszem mindannyian egyetértünk abban, hogy mára megvolt a hátborzongató „ tudom mi áll a jövődben” nagymama szerep. Talán egy életre is elég volt.

Nem akartam azzal foglalkozni amit mondott, helyette inkább kényelmesen elnyújtóztam és olvasni kezdtem. A sorok azonban lassan összefolytak a szemem előtt, a könyv kihullott a kezemből én pedig nem is olyan meglepő módon, de elaludtam.

***

Hideg volt, pontosabban nagyon is hűvös még a rám terített takaró ellenére is, amikor felriadtam. A nap már úgy döntött ideje visszavonulnia lassan és narancssárgára festette az égboltot, ami csak azt jelentette, hogy ha nem kapom össze magam akkor komolyan el fogok késni. Bár lehet jobban is járnék. Ki tudja, mire számíthatok?

A telefonom után nyúltam, realizálva az időt, halkan szitkozódva suhantam át a lakáson egyenesen a szobámba. A hajamat összefontam, felkaptam valami kényelmesebb de egy kicsit mégis csinos ruhát és egy gyors köszönés után már útnak is indultam.

Menet közben pedig hálát adtam az égnek, hogy tornacsuka mellett döntöttem, valami idióta és ostobán kopogó magassarkú helyett.

A mozi elé beszéltük meg, így oda vettem az irányt, egyik lépés követte a másikat, a zebra előtt állva az út túloldalán pedig már megláttam a fiút is aki integetett felém.

Zayn nagyon jól nézett ki.

Igazából több, mint jól de ezt sosem ismerném be magamnak, vagy másoknak hangosan. Tehát örök titok marad.

Váltott a lámpa, egyszerre indultunk meg a másik felé, amikor mögülünk hangos féknyikorgás hallatszott, dudaszóval kísérve. Oldalra kaptam a fejem és láttam ahogy egy gyorsan száguldozó kocsi egyenesen felénk tart. Időm és kedvem sem lett volna gondolkodni. Csak tettem amit az ereimbe száguldozó adrenalin diktál és Zayn felé ugrottam. Karjaiba kapaszkodva, nagymacskákat megszégyenítő mutatványos ugrással rántottam vissza a járdára, pont akkor amikor a kocsi hangos csattanással az alig pár méterre tőlünk lévő villanyoszlopba ütközött. Fejemet a fiú vállába fúrtam, nem akartam odanézni, mert bárki is utazott abban a kocsiban már halott volt. Továbbá még mindig a sokk hatása alatt álltam, bármilyen bátran is viselkedtem.

- Jól van – simított végig hátamon Zayn, igyekezve ezzel is megnyugtatva engem – Destiny, minden rendben, hallod? Kérlek ne sírj!

Észre sem vettem addig könnyeimet amíg a fiú nem hívta fel rá a figyelmemet, ám még mielőtt megtörölhettem volna arcomat, Zayn megelőzött. Ujjait végighúzta bőrömön, egészen az ajkamig ahol aztán elidőzött. Szabályszerűen bámultuk egymást. Hosszú pillanatokon át.

Tökéletesen nyilvánvaló volt, hogy zavarban vagyok.

Ami cseppet sem lepett meg.

Mert ki más, ha én nem?

- Köszönöm, hogy vigyáztál rám – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, majd ujjait összefonta az enyéimmel.

Lenéztem összekulcsolt ujjainkra és igazából furcsának kellett volna éreznem a helyzetet hiszen alig ismertük egymást, de úgy éreztem rendben volt.

Elvégre ez csak egy kézfogás, semmi komoly.

- Most legalább őszintén bevallom neked, hogy egy horrort akartam megnézni veled – nevette el magát- de azt hiszem mára épp elég szívroham faktort nyeltünk be, szóval ha gondolod, inkább sétáljunk egyet! Közben pedig mesélhetnél magadról is...

- Persze – mosolyodtam el – nem mintha olyan érdekes történeteim lennének. Tudod csak a szokásos, problémás gimis évek, zsebpénzhiány, fejtörős pályaválasztó semmi komoly vagy rendkívüli!

- Van egy olyan érzésem, hogy nagyon is rendkívüli vagy, és csak megpróbálod megjátszani magad!

- Honnan veszed? - Nevettem el magam – azt mondod hazudok?

- Nem – ingatta a fejét – de van egy megérzésem, azok pedig nem igazán szoktak tévedni.

Tévedhetetlen megérzések, mi?

Még szerencse, hogy nincs ezzel egyedül.

Legalábbis remélhetőleg. 




Sziasztok! 
Egy kis csúszással ugyan, de meghoztam a részt, ezúttal én Sophia, remélem tetszett nektek, és azt hiszem mindhármunk nevében beszélek ha azt mondom,  igazán örülnénk pár visszajelzésnek! Szóval ne fogjátok vissza magatokat! :) Folytatás hamarosan!