2. rész

Lassan strigulázhatnám az éjjeleket amelyeket azzal töltök, hogy nem alszom ki magam eléggé. Vagy a nappalokat amiket élőhalottként töltök. Nyúzottan, figyelmetlenül és természetesen kialvatlanul. Nem mintha olyan fontos lenne, hogy ébren maradjak, mert történetesen aligha akadt valami dolgom. Reggelente kikászálódom az ágyamból, eszek ha le tudok valamit nyomni a torkomon és fekszek tovább vagy nagyon maximum a kertünkben ülök valamelyik fa alatt.

Nagymamám nem teszi szóvá, de látom rajta, hogy bosszantja a zárkózottságom.

Mégsem tudok mit tenni ellene.

Félelemben nem lehet élni én pedig határozottan féltem. Valójában mindentől ami él és mozog. Lehetnék beszari is de inkább csak óvatosnak mondanám magam.

Kezeimet magasba emelve nyújtózkodtam, imádtam ahogy a fény besüt a szobámba, a kósza fénynyalábok megtáncoltatták az aranyló porszemeket ami az egyik nagyon is hétköznapi de annál látványosabb kedvencem közé tartozott. Egy jó nagy sóhajjal keltem fel, felszisszentem amikor talpam a hideg padlóval érintkezett. Tekintetemmel a papucsom után kutattattam ám a szobámban uralkodó minimum atomtámadás utáni állapotok miatt örültem, hogy a saját ágyam megtaláltam és inkább felhagytam a kutatással.

Helyette majdnemhogy futólépésbe indultam meg az ajtó felé. Szerettem ezt a házat. Minden ízlésesen, barátságosan volt berendezve. Tele emlékekkel. Olyanokkal amelyek jó érzéseket ébresztenek bennem, megmelengetik a lelkemet és elég erőt adnak a szívemnek, hogy kibírjon még egy napot ebben a nyomasztóan szürke világban.

- Nagyi – szóltam bele a csöndbe, de csak az ütött-kopott ebédlőasztalon árválkodó üzenet válaszolt egy alaposan minden földi jóval megpakolt tányér mellett. Egyből felismertem nagymamám írását az üzenete miatt azonban nem voltam olyan boldog.

Arra kért egyek rendesen, szedjem össze egy kicsit magam és szaladjak le a piacra vásárolni, összeírta a listát is. Későn jön, vigyázzak magamra!

Elhúztam a számat.

Hát persze, hogy nem bírta tovább nézni az önkéntes száműzetésemet.

Nem kárhoztatom érte. Ha nekem is folyamatosan az arcomat kellene néznem állandó hányingerrel küszködnék. Így csak elkerültem a tükröket.

Halkan dudorászva telepedtem le az asztal mellé, amennyit csak tudtam megettem a hatalmas tányérról, egy gyors fogmosás, felöltözés után pedig késznek nyilvánítottam magam arra, hogy kimerészkedjek a házból.

Gyermekkoromban sok időt töltöttem itt. A legtöbbet harmóniában és boldogságban. Olyan hely ez nekem ahová mindig szívesen visszatérek majd. Bár lehet csak a nagyim miatt van. Hiszen Ő tette az egészet kedvessé nekem.

Ösztönösen vittek a lábaim a nagy piac felé, nem néztem időt de elég korán lehetett hiszen az utcákon még alig lézengett pár ember. Nem úgy, mint a hatalmas vásártéren.

Utáltam a tömeget.

De mit tehettem volna?

Ha üres kézzel megyek haza akkor kikapok.

Bár a szobafogságot biztos megúsznám.

Ezzel a lendülettel meg is fordultam. Pontosabban csak akartam volna, ha valaki nem áll közvetlenül mögöttem és ütközök bele. A következő pillanatban már a földön találtam magam, ajkaimba kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel fájdalmasan a kemény földet éréstől.

- Ne haragudj, nem láttalak – nyújtotta felém kezét egy mély hang, mire felnéztem a tulajdonosra és azt hittem a szívem kiugrik a helyéről.

Egyáltalán legális ennyire jóképűnek lenni valakinek?

A srác alig lehetett idősebb nálam, ha nem ugyanolyan idős, mint én. Barna szemeivel alaposan végigmért majd amikor rájött, hogy még mindig egyben vagyok lazán túrt bele tökéletesen belőtt fekete hajába.

- Semmi gond – poroltam le magam, körbenéztem a kosaram után – általában elég jelentéktelen vagyok!

Erre csak felvonta szemöldökét és cinkosan elvigyorodott, lehajolt a kosaramért. Egyenesen a kezembe nyomta.

- Azt kötve hiszem – mosolygott még mindig – viszont abban biztos vagyok, hogy nem láttalak még erre, új vagy itt?

- Úgy valahogy, szabadságon vagy mi a szösz...

- És pont ezt a helyet választottad célpontnak a pihenésnek? - Nézett körbe ismételten – nem túl kecsegtető!

Nem válaszoltam. Igazából felesleges lenne vitatkoznunk. Nyilván aki csak itt éli le az életet az ráun a városra, én viszont szerettem ide járni, szóval kár belé a szó. Figyeltem ahogy újból lehajol és felemeli a bevásárló listámat, majd finoman összevonja szemöldökét a tartalmát látva.

- Te Helena Winslet unokája vagy, igaz? Destiny?

Most rajtam volt a meglepődés sora. Bemutatkoztam volna, vagy a srác egy igazi gondolatolvasó? Úgy tűnt látta rajtam a zavaromat mert megint felém nyújtotta a kezét.

- Zayn vagyok – mutatkozott be amíg kezet fogtunk – Helena pedig az egyik kedves törzsvásárlóm!

- Nem vagy egy kicsit fiatal, hogy egy piacon dolgozz?

Hanyagul rántotta meg a vállait.

- Mit mondhatnék? Kimaradtam a suliból és egyébként sem volt igazán az én asztalon – bökött a listámra – ez viszont igen, szóval segíthetek?

Nem tudtam mást tenni, csak bólintottam.

Tökéletesen megbabonázott a tekintetével.

Ez pedig csak egy valamit jelenthetett.

Komoly bajban vagyok.

- Hahó – lengette meg előttem a kezét, zavartan figyeltem rá újból – nagyon elbambultál, valami gond van?

- Nem – mosolyodtam el nemlegesen ingatva fejem – hát persze, hogy nem! Mehetünk?

- Kérlek - pimaszkodott és előre engedett.

Zayn társasági embernek tűnt. Alig pár perce ismerem, de a fél életét végig mesélte, amíg segített összeszedni a lista tartalmát. Mosolygós, életvidám. Legalábbis amit ennyiből meg tudok ítélni.

Feltűrte fekete bőrdzsekije ujját nekem pedig megakadt a tekintetem a tetoválásain.

- Ha egyszer elkezded nem tudsz velük leállni – kacsintott, én pedig igazat adtam neki – szeretnél majd te is egyet?

- Van tetkóm – vettem el egy almát a pultjáról – nem a rosszlányos fajta, de akad!

- Szóval te egy jó kislány vagy?

Valaki nagyon elemében van.

- Tegyél próbára – válaszoltam felbátorodva amivel azt értem el, hogy Zayn az ajkaiba harapva vigyorgott. Elcsentem egy tollat az asztaláról a kezeit magamhoz húzva írtam rá a számomat. Magam sem értve a hirtelen jött merészséget.

Mégis mi ez az egész?

- Már ha mersz – kacsintottam rá ezúttal én. Nem vártam meg amíg válaszol, csak hátraarcot vágtam és már ott sem voltam.

Arcomról levakarhatatlan volt a vigyor.

Hogy is mondtam?

A napjaim unalmasak.

Kezdem azt hinni, hogy ez már múltidő.

Legalábbis remélem.

Nagyon is. 

*********************************************************************************

Sziasztok! Itt lenne a második rész, remélem tetszett nektek. Én lennék a harmadik írótárs, aki szintén nagyon kíváncsi a véleményekre, szóval ne tartsátok magatokban! :)