Kialvatlanul
ébredtem, és ami azt illeti nagyon is utáltam ezt az érzést. A
gondolataim kismillió helyre szaladtak egyszerre, a végtagjaim
elgémberedtek a kedvem pedig valahol a mínusz ötven környékén
lengedezett a mélyben. Így igazán nem volt csodaszámba vehető,
hogy csak botorkálva jutottam ki a konyhába ahol hálát adtam az
égnek az előttem heverő kávéért és finom péksütikért, hogy
a pár szem eperről már ne is beszéljek.
Nagymamám
mindig is szeretett mosolyt csalni az arcomra, még akkor is ha
tökéletesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Nem éreztem magam
biztonságban. Attól tartottam, csak veszélyt hozok az utolsó élő
ember fejére aki még a családtagomnak mondja magát. Ezt pedig nem
akartam. Pontosan ezért nem szerettem volna ide jönni. Mégis
megtettem, így a kérdés már csak az, hogy vajon meddig maradok.
- Jó
reggelt – lépett be a konyhába nagymamám mire azonnal
felpattantam és kivettem a kezéből a nehéznek tűnő szatyrokat –
hogy aludtál, kis drágám?
- Nem
túl jól – vallottam be – azt hiszem hiányzik a saját ágyam
és a megszokott dolgaim!
- Oh,
hamar be fogsz illeszkedni, ígérem! Gondolom az a fiú is segít
majd ebben...
-
Milyen fiú? - Vontam fel szemöldököm kíváncsian.
-
Ugyan, Destiny! Mire jó ez? Nagyon jóképű fiatalembernek tűnik,
elmész vele?
-
Zayn? Honnan tudsz te róla?
- Egy
nagymamának ez a dolga, drágám! - Nevetett fel és azzal a
lendülettel már ott sem volt. Összezavarodva néztem utána még
pár percig de aztán kénytelen voltam rájönni, hogy így csak még
jobban meg fog fájdulni a fejem, szóval inkább ráhagytam. Már
amennyire tudtam. Helyette inkább gyorsan megreggeliztem, elvégeztem
a reggeli dolgaim és valami elfoglaltság után néztem a házban.
Tudom, hogy körbejárhattam volna újra a környéket de jobb
szerettem volna ma inkább begubózni és pihenni egy kicsit.
Bár
megjegyzem tényleg nem értem honnan ez a nagyfokú fáradtság.
Végül aztán az egyik könyvespolc előtt kötöttem ki. Szerettem
olvasni, igazából elég sokat olvasok, régebben pedig el nem
tudtam volna képzelni egy napomat, hogy ne böngésszek egy kicsit
az irodalom rejtelmeiben. Pontosan ezért emeltem le néhány
ősréginek tűnő darabot és evickéltem ki a teraszra velük.
Kényelembe helyezkedtem és válogatni kezdtem.
A
nagyinak nem volt túl jó ízlése.
Egyik
könyvet tettem félre a másik után, belebotlottam néhány
receptkönyvbe is, mígnem egy ütött-kopott valószínűleg sokat
forgatott fekete bőrkötésű könyv nem került a kezembe.
- A
végzet hírnökei – olvastam fel félhangosan majd kinyitottam azt
és egy hosszú, régire nyúló listával, egész pontosan
családfával találtam szembe magam.
- Nem
túl kellemes délelőtti olvasmány - ült le mellém nagymamám,
mire felpillantottam rá a sorokból.
- Mi
ez? Ha jól látom, itt van a mi nevünk is – böktem majdnem a
lista aljára – ezt te írtad bele?
Erre
elmosolyodott és megrázta a fejét.
- A
családfa saját magát írja, aranyom ugyanis ez jórészt a mi
történetünk, pontosabban az olyanoké, mint te és azoké akiket
védelmeztek egész életükben!
- Egy
banshee a családját védi mindig, nagyi! - Szaladt össze
szemöldököm – nem?
- De
mit jelent igazából a család? - Kérdezett vissza – igen,
elolvashatod, hogy Írország és Skócia nemes családjainak voltak
védelmezői, de a történet mint minden más egy bizonyos ponton
megszakad! Ahogy a család is megszokott! De a család nem csak a vér
ugyebár!
Továbbra
sem értettem mit mond, ezt nyilván látta is rajtam, mert tovább
beszélt.
- Nem
gondolod, hogy lesz majd esetleg valaki olyan az életedben akiért
mindent feladtál, és bármi lennél, csakhogy biztonságban
tudhasd?
- Nem
tudom – válaszoltam csendesen pár perc csend után – nem igazán
vagyok az a nagy romantikus tiniregényesen szerelembeesős típus!
- Hát
persze – mosolyodott el – de ez még nem jelenti azt, hogy az
élet vagy a sors figyelembe is veszi majd ezt a tulajdonságodat!
Rám
kacsintott aztán szépen felállt mellőlem és bement a házba.
Igen.
Azt hiszem mindannyian egyetértünk abban, hogy mára megvolt a
hátborzongató „ tudom mi áll a jövődben” nagymama szerep.
Talán egy életre is elég volt.
Nem
akartam azzal foglalkozni amit mondott, helyette inkább kényelmesen
elnyújtóztam és olvasni kezdtem. A sorok azonban lassan
összefolytak a szemem előtt, a könyv kihullott a kezemből én
pedig nem is olyan meglepő módon, de elaludtam.
***
Hideg
volt, pontosabban nagyon is hűvös még a rám terített takaró
ellenére is, amikor felriadtam. A nap már úgy döntött ideje
visszavonulnia lassan és narancssárgára festette az égboltot, ami
csak azt jelentette, hogy ha nem kapom össze magam akkor komolyan el
fogok késni. Bár lehet jobban is járnék. Ki tudja, mire
számíthatok?
A
telefonom után nyúltam, realizálva az időt, halkan szitkozódva
suhantam át a lakáson egyenesen a szobámba. A hajamat összefontam,
felkaptam valami kényelmesebb de egy kicsit mégis csinos ruhát és
egy gyors köszönés után már útnak is indultam.
Menet
közben pedig hálát adtam az égnek, hogy tornacsuka mellett
döntöttem, valami idióta és ostobán kopogó magassarkú helyett.
A mozi
elé beszéltük meg, így oda vettem az irányt, egyik lépés
követte a másikat, a zebra előtt állva az út túloldalán pedig
már megláttam a fiút is aki integetett felém.
Zayn
nagyon jól nézett ki.
Igazából
több, mint jól de ezt sosem ismerném be magamnak, vagy másoknak
hangosan. Tehát örök titok marad.
Váltott
a lámpa, egyszerre indultunk meg a másik felé, amikor mögülünk
hangos féknyikorgás hallatszott, dudaszóval kísérve. Oldalra
kaptam a fejem és láttam ahogy egy gyorsan száguldozó kocsi
egyenesen felénk tart. Időm és kedvem sem lett volna gondolkodni.
Csak tettem amit az ereimbe száguldozó adrenalin diktál és Zayn
felé ugrottam. Karjaiba kapaszkodva, nagymacskákat megszégyenítő
mutatványos ugrással rántottam vissza a járdára, pont akkor
amikor a kocsi hangos csattanással az alig pár méterre tőlünk
lévő villanyoszlopba ütközött. Fejemet a fiú vállába fúrtam,
nem akartam odanézni, mert bárki is utazott abban a kocsiban már
halott volt. Továbbá még mindig a sokk hatása alatt álltam,
bármilyen bátran is viselkedtem.
- Jól
van – simított végig hátamon Zayn, igyekezve ezzel is
megnyugtatva engem – Destiny, minden rendben, hallod? Kérlek ne
sírj!
Észre
sem vettem addig könnyeimet amíg a fiú nem hívta fel rá a
figyelmemet, ám még mielőtt megtörölhettem volna arcomat, Zayn
megelőzött. Ujjait végighúzta bőrömön, egészen az ajkamig
ahol aztán elidőzött. Szabályszerűen bámultuk egymást. Hosszú
pillanatokon át.
Tökéletesen
nyilvánvaló volt, hogy zavarban vagyok.
Ami
cseppet sem lepett meg.
Mert
ki más, ha én nem?
-
Köszönöm, hogy vigyáztál rám – nyomott egy gyors puszit a
homlokomra, majd ujjait összefonta az enyéimmel.
Lenéztem
összekulcsolt ujjainkra és igazából furcsának kellett volna
éreznem a helyzetet hiszen alig ismertük egymást, de úgy éreztem
rendben volt.
Elvégre
ez csak egy kézfogás, semmi komoly.
- Most
legalább őszintén bevallom neked, hogy egy horrort akartam
megnézni veled – nevette el magát- de azt hiszem mára épp elég
szívroham faktort nyeltünk be, szóval ha gondolod, inkább
sétáljunk egyet! Közben pedig mesélhetnél magadról is...
-
Persze – mosolyodtam el – nem mintha olyan érdekes történeteim
lennének. Tudod csak a szokásos, problémás gimis évek,
zsebpénzhiány, fejtörős pályaválasztó semmi komoly vagy
rendkívüli!
- Van
egy olyan érzésem, hogy nagyon is rendkívüli vagy, és csak
megpróbálod megjátszani magad!
-
Honnan veszed? - Nevettem el magam – azt mondod hazudok?
- Nem
– ingatta a fejét – de van egy megérzésem, azok pedig nem
igazán szoktak tévedni.
Tévedhetetlen
megérzések, mi?
Még
szerencse, hogy nincs ezzel egyedül.
Legalábbis remélhetőleg. Sziasztok!
Egy kis csúszással ugyan, de meghoztam a részt, ezúttal én Sophia, remélem tetszett nektek, és azt hiszem mindhármunk nevében beszélek ha azt mondom, igazán örülnénk pár visszajelzésnek! Szóval ne fogjátok vissza magatokat! :) Folytatás hamarosan!